5. rész Kalóz veszély   Tök jól elbeszélgettem Karlával, pedig sosem szoktam senkivel sem dumcsizni. Tök ari lány, jó, hogy velünk tart majd, legalább nem én leszek az egyetlen lány a hajón. Kezdett esteledni, úgyhogy úgy döntöttünk, megszállunk valahol, és majd csak holnap, az induláskor csatlakozunk a többiekhez. Én nem bánom, legalább többet beszélgethetek vele. Egy cipőben járunk, a legénység úgy tudja, hogy ő Jack rokona, nem a szeretője. De legalább róla még nem derült ki. Bár mondjuk még rólam sem. Kibéreltünk egy kis kétágyas szobát, és most is itt vagyunk. Készülődünk a vacsorához. Itt legalább meg lehetett mosakodni, még ha lavórból is. Már jól esett, hiszen napok óta csak mocskos tengervízben fürödtünk a hajón. Félek a holnaptól, mert minden nappal közelebb kerülünk Elizabeth-ez, és minden nappal csökken a Willel tölthető időm. Már így is nagyon hiányzik. -         Kész vagy már? – szólt be a fürdő helységbe Karla – nem marad vacsora, ha nem jössz!!! -         Azonnal! – gyorsan felkaptam a kalapomat, és elindultam. – Karla?! – döbbentem meg – fiú ruhában vagy? Kalóz ruhában? -         Gondoltam illik az alkalomhoz. Vagy túl izés? -         Nem! Nagyon jól áll, csak nem gondoltam volna, hogy nem női ruhában leszel. -         Egyébként sem szeretem! Egymásra mosolyogtunk, és lesiettünk a lépcsőn. Leültünk egy asztalhoz, és mindketten sültet, meg bort rendeltünk. Hamar el is fogyott a hús mind a kettőnk tányérjáról. Aztán csak beszélgettünk. A hold már teljesen látható volt, a csillagokkal együtt. Már éjfél körül járhatott, és mi csak beszéltünk, beszéltünk, fittyet hányva az éjfélre. Aztán hirtelen nagy hangzavar támadt, és valaki berúgta az ajtót. Katonák rontottak be, puskával a kezükben. -         Mindenki maradjon a helyén. Ha valaki is megmozdul, lövök. – Nekünk aztán mondhatta a kapitányuk. Rögtön futni kezdtünk. Le a pincébe. Egy lövés dördült, és Karla elesett. Én megálltam, hogy segítsek neki, bár az idő fogytán volt. -         Menj! Menj már! Ne kapjanak el téged!!! – mondta önfeláldozóan. De ez rám nem hatott, nem hagyhattam csak úgy ott a legjobb barátnőmet! Felsegítettem, belém kapaszkodott, és szépen lassan elindultunk. Megkockáztattam egy kis gyorsítást, és leértünk a pince aljára. Kifutottunk az ajtón és bereteszeltük még a katonák odaérte előtt. -         Megmenekültünk! – sóhajtottunk fel, egy fának támaszkodva. – Súlyos a sebed? – kérdeztem. -         Nem annyi…mi a fene… - fordult ietten hátra, és én is követtem. Megkötözték a kezünket! Egy tiszt bújt meg a fa mögött, és most elfogott minket! -         Irány az akasztófa uraim! -         De mi… És a világ elsötétült előttünk. Leüthettek, vagy nem tudom, már csak arra emlékeztem, hogy egy koszos kis cellában fekszem. Karla mellettem eldőlve, s lábából szivárog a vér. Gyorsan felkeltem, s az ingemből letéptem egy darabot, hogy elköthessem a lábát. A golyó mélyen belefúródott a húsába, ez nehéz lesz így. Volt egy kis víz betéve a cella rácsain, odahoztam, és a vízbe mártott inggel letöröltem az alvadt vért. Egy kés kellett. De most hol találok? Ez az! Karlának van egy kis kése, meg is van. Na most nagy levegő…egy…kettő…három. A golyó messzire repült, és Karla felébredt, felült, és el is ájult. De kinn van a golyó, a baj csak az, hogy most jobban vérzik! Ajaj, most mit csináljak? Letéptem még egy darabot az ingemből, és ezt is bevizeztem, a sebre tettem, a másikkal pedig erősen elkötöttem. Vagy háromszor moshattam ki a kötését a vértől, mire újra felébredt, se fel ült, bár kicsit megszédült eközben. -         Mi történt? Mi ez? -         Ide hoztak minket, és most várhatjuk az akasztást. De legalább már nincs benned a golyó. Kiszedtem, ne kérdezd, hogy hogy, mert ha elmondanám, újra rosszul lennél. -         Tudom, egyszer fölkeltem, emlékszem. Bleeee…inkább nem emlékszem. – mondta, és elnevettük magunkat. -         Azért ez mégis hihetetlen – tűnődtem – itt ülünk, és várjuk a halált, közben pedig röhögünk. -         Figyeljen ide, tizedes! Azt akarom, hogy mindenki megtudja, hogy elfogtuk őket. Híresztelje szét. Dicsőséget akarok! – hallottuk fentről. -         Igenis uram! -         Jah, és készítse elő az akasztást estére. Van 7 órája! -         Igenis. -         Ez szép – szólalt meg az Karla – van még hét óránk az életből. Várj. Ez a kapitány, vagy ki a legostobább, akivel valaha találkoztam. Szétkürtöli az egész városban az akasztásunkat. Talán Jack is értesül róla. Akkor, ha fontosak vagyunk nekik, talán megmentenek minket. Reméltem csak, hogy így lesz, mert mi van, ha elmentek már? De ezt nem mertem mondani neki, mert annyira bízott bennük. Sose bízz kalózokban!!! Már vagy 3 órája ültünk ott magunkba roskadva, vártunk, és vártunk, vagy a kötélre, vagy Willre és Jackre. Aztán a negyedik órában már mindketten kezdtünk idegesek lenni. Már csak egy óra. Kattan a zárunk. Hát nem jöttek értünk. -         Kifele mocskos kalózok! Gyorsabban, a nép vár rátok, vár a halálotokra! – szólalt meg a tiszt, akit leküldtek értünk. Olyan ismerős volt a hangja nekem. De Karlának is, értetlenül nézett rám. A remény szertefoszlott. Elől mentünk mi, ő utánunk, siettetett minket, és amikor mi balra akartunk fordulni, ő durván jobbra lökött. -         Arra! – parancsolt. S közben szembe jött egy tiszt. -         Uram! – köszönt felettesének. Ő pedig csak bólintott a fejével. Egy ajtóhoz értünk, kinyitotta egy nagy vas kulccsal, és kilökött minket. A hirtelen jött napfény miatt nem láttunk semmit, aztán amikor elkezdett tisztulni a kép, rájöttem mindenre! -         Jack? – kérdeztem. -         Jack kapitány. -         Jack!!! – kiáltott örömében Karla. A nyakába vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolta. Ekkor jött az újabb meglepetés. Will bújt elő a bokrok mögül. Elém ált, és megfogta a kezem, de amikor meg akartam csókolni, elfordult. -         Indulnunk kell. Hamarosan felfigyelnek a hiányotokra. Én csak néztem rá szomorúan, de elindultunk. Karla és Jack is nagy nehezen szétváltak, és ők is futásnak eredtek, azaz Jack eredt futásnak, hátán a sebesült Karlával. Hamar a kis kikötőhöz értünk, ahol két kis csónak várt ránk. Karláék beugrottak az egyikbe, és gyorsan evezni kezdtek. De Will megállt, és bevárt engem. -         Menjetek! Megvárom Namy-t! – kiáltotta oda a távolodó Jack-nek. Mikor odaértem, szomorúan nézett a szemembe. – Ne haragudj Namy! -         Már megint ez? Tudd meg, hogy haragszom! Nem csak rád, magamra is, hogy bedőltem neked, és hagytam, hogy ágyba vigyél! -         De hisz te… -         Én? Igen? Tudod mit hagyjál engem  bé… - és máris azon kaptam magam, hogy Will hirtelen a karjaiban von, és megcsókol. De úgy, mint még soha. Igazi szenvedéllyel, és most az egyszer éreztem, hogy értem elfelejti Elizabthet ebben a pillanatban. Hogy most csak rám gondol. És hogy ez a csók megváltoztatja az életemet. Aztán szétváltunk. Rám mosolygott, megfogta a kezem, és futni kezdett a csónak felé, én meg utána. Beszálltunk, és gyorsan evezőket ragadtunk. Már láttuk a hajót, amikor megszólalt: -         De mért van az, hogy ha az emberrel valami jó történik, a háttérben ott leselkedik a rossz is. Mért van az, hogy a rossz néha megoldhatatlan rémálomként töri szét az emberek boldogságát? És mért ilyen bonyolult a szerelem? -         Nem tudom… Folytatjuk Piper.lenny   6. fejezet A hajótanács   Sikeresen odaeveztünk a hajóhoz, és felhúztak minket köteleken. Jack bemutatta Karlát, mint rokonát, aztán pedig bementünk a „szobánkba”. Most este van, már a nyílt tengeren vagyunk, és ma este kerül sor a tanács ülésére is. Mindenki ott lesz, mindenki rajtam fog vitázni, de jó nekem! :O) És már itt is van Jack, hogy vigyen minket, engem. -         Sziasztok. Namy, gyere, kezdődik a tanács. Csak arra kérlek, hogy ne szólalj meg, csak ha kérdezlek. Én majd mindent elmondok nekik. – mondta – nyugi, AZT nem! J -         Rendben. -         Na gyertek. Követtük őt, és én még egyszer, talán utoljára visszanéztem a függőágyamra. A fedélzet közepére vezetett engem, Karlának meg intett, hogy ott álljon, ahol van. Lassan elkezdtek jönni a kalózok is, és egyre többen vettek minket körül. Aztán amikor mindenki fenn volt, Jack megszólalt: -         Azért hívtam össze a hajótanácsot, mert pár nappal ezelőtt, egy éjszakán fény derült Nemo titkára. Ti Nemoként ismeritek őt, fiúként. Nos, azon a bizonyos estén lelepleződött. Megsérült, és Will kérte, hogy ő ápolhassa. Védte őt. Nemo azaz Namy nő. – ekkor elkezdett mindenki sugdolózni, rólam. – De ne ítéljétek meg őt elsőre. Ismeritek a férfi oldalát is, és ahogy láttam, befogadtátok, és megkedveltétek őt. Kérlek titeket, most, hogy ez kiderült, ne bántsátok, és fogadjátok el úgy, ahogy van. Nem kell vele finoman bánni. Csak úgy mint eddig. Továbbra is férfiruhában fog járni, és semmi sem fog változni. -         Persze semmi se! – szólt közbe az egyik kalóz, felbátorítva a többieket. Mindenki csak kiabált. -         Egy nő a fedélzeten szerencsétlenséget hoz! -         Rakjuk ki a cápák közé! -         Kérlek… - szólt Jack – Igazatok van, a parancs ezt követelné…de szerintem most az egyszer kivételt tehetnénk! -         Na pesze! -         Szavazást! -         Rendben… nos, ki szavaz mellette? – elég sokan feltették a kezüket – És ellene? – Jack most is megszámolta őket – héttel több. -         Kapitány! – szólalt meg egy fiatal és helyes kalóz. Vállig érő, szőkés barna haját hátrafogva hordta, és a kalózokhoz képest elegáns öltözékben feszített. -         Igen, John Korren? -         Igaz, hogy a kalóztörvények egyike, hogy ilyenkor a csaló nőt vízbe kell dobni, de Jacknek igaza van. Gondoljatok bele. Nemo… oh bocsánat…Namy volt, hogy ügyesebbnek bizonyult nálunk, és volt, hogy megmentett minket a haláltól. Ezt az embert képesek lennétek megölni? Vízbe dobni, egy pisztollyal és egy golyóval? -         Igen!!! -         Hát, úgy látom itt már nem lehet mit tenni. -         Ne! – kiáltott fel Karla és Will egyszerre. – Ezt nem tehetitek. – de ekkor már lökdöstek is a hajó széle felé. -         Hé…ha már ezt teszitek vele, várjátok meg, amíg egy sziget közelébe érünk. Tegyük ki ott. Tudok egy néptelen szigetet. Ott tegyétek ki. -         Jack! Ezt nem hagyhatod! -         De sajnos igen! -         Namy! – sírta el magát Karla. – Akkor én is vele megyek! – kiáltotta könnyes szemekkel, de Jack még időben elkapta, és nem engedte. A hajót a kis sziget felé kormányozták, és most már mindenképpen ki fognak tenni. Karla Jack ölében zokogott, Will pedig eltűnt valahova. Pedig úgy láttam volna még utoljára! Most itt ülök e szigeten, a homokban, és azon töprengek, mit tegyek. Egy pisztolyt kaptam, és egy golyót, ahogy a kalózok szokták. Kedvesek!!! Alig tudtam kiúszni a partra, most meg itt dögölhetek majd meg! Valami volt itt. Hallottam, ahogy megmozdul valami, és a levelek megzörrennek. Pedig ez egy lakatlan sziget! Gyorsan hátrafordultam, és mintha láttam volna valakit. Elindultam a zaj irányába. Egy erdős részen követtem végig, szépen halkan, aztán végre megláttam. Egy lány volt, a tóból ivott éppen. Levelekből és régi anyagokból volt a ruhája, és csodaszép napbarnított bőre volt. Mindig is így akartam kinézni. Lassan elindultam felé, és ő tettetett nyugalommal itta tovább a vizet, pedig biztos meghallotta, hogy odajöttem. Ekkor hirtelen megfordult, és rám vetette magát. Egy késsel a kézben igyekezett megölni engem. A nyakam felé irányította a kést, én pedig próbáltam minél jobban eltolni e kezét tőlem. A szemében volt valamilyen furcsa fény, szikrákat szórt, és a düh áradt belőle. Végre sikerült lerúgnom magamról, és futásnak eredtem, de a lábamba kapaszkodva visszarántott a földre, és a hátamra ült. -         Ki vagy? – sziszegte – Mért jöttél? -         Te ki vagy? – kérdeztem halkan, és ő hátra csavarta a kezem – Jó, jó elmondom, csak eressz már el. -         Nem, mert megölsz. Az előbb is azt akartad nem, kalóz? -         Dehogy is! Nem önszántamból jöttem ide! -         Nem? -         Nem, és volnál szíves elengedni? -         Ja, persze, igen! Azzal leszállt rólam, és kicsit meglepődve nézett végig rajtam. -         Akkor ki vagy? És hogy kerültél ide? -         Kitettek egy kalózhajóról. -         Na persze! Mit keres egy csaj egy kalózhajón? -         Honnan tudok, hogy csaj vagyok? -         Eláztál. -         Ja…J -         Mos meg mit mosolyogsz? -         Semmit! -         Te ki vagy? -         Én is ezt kérdeztem. -         Csaj egy kalózhajóról, aki fiúnak adta ki magát, kiderült, hogy lány, összejött egy kalózzal, összehaverkodott a kapitány titkolt barátnőjével, és a többi kalóz megszavazta, hogy kidobjanak a tengerbe. -         És lány a kalózhajórol, aki fiúnak adta ki magát stb… hogy hívnak? -         Namy. És te, hogy kerültél ide? -         Hosszú történet… -         Nem baj, szeretek mesét halgatni! -         Anyám és apám hajótöröttként érkezett ide a szigetre, eredetileg útálták egymást, aztán mégis összejöttek, és összehoztak engem. Itt letelepedtek, aztán pár év múlva megölte őket néhány kalóz! -         Ne nézz így rám! Attól, hogy kalóz vagyok, nem foglak megölni! -         De én igen! -         Nyugi már! Meséld tovább. -         Semmi, azóta itt élek. -         Nem tudod, hogy hívták azt a kalózt? -         Nem álltam le vele beszélgetni! Na jó... asszem Barbarossának. -         Őt üldözzük mi is! Ellopta Jack hajóját! -         Hát még mindig él? Csak azért nem mentem utána, mert azt hittem már meghalt. -         Azt mondják, nem tudott meghalni. Még a pokol sem fogadta be, annyira ördögi volt. Na, és téged hogy hívnak? -         Christine-nek. -         És, hogy élsz meg itt? -         Gyümölcsökből. -         Jesszus. És el lehet innen valahogy menni? Vissza a hajóhoz? -         Sajnos nem! Üdvözöllek a Karib tengeren! Folytatjuk…